A Saint Paul megállónál szálltam le. Fennt már sötét volt, a lámpák sárgás fénye úszott a fekete macskaköveken. Néztem a táblákat, majd elindultam. Azelőtt még sose jártam a Place de Vosh-on. Lassan lépkedtem, tudtam, hogy még van időm. Nem tudtam a tér melyik csücskében van a Victor Hugo kávézó, ígyhát elindultam körbe, végül is mint kiderült a leghosszabb úton, de ráértem, volt időm, hát tudtam gondolkozni. Nem voltam benne biztos, hogy miért is megyek. Csak mentem. Közbe meg legszívesebben máshol lettem volna. Csak felszálltam a metróra, csak leszálltam és mentem, a megbeszélt helyre a megbeszélt időben. Még csak a telefonszámát sem tudtam. Különben valószínű lemondtam volna. Így persze kíváncsívá is tett a dolog, hogy télleg eljön e, hogy én elmegyek e, és hogy egyáltalán számítunk e arra, hogy ott leszünk. Végül odaértem, megálltam a hely előtt és nézelődtem. De nem volt benn, se kinn. Már elmúlt egész. Szinte megkönnyebbültem, hogy akkor jó kaland volt, de most már irány haza. De akkor láttam, hogy jön. Akkor már nem volt visszaút. Nem is tudtam rendesen franciául. Ő alig beszélt angolul. Mégis mosolyogtunk. Már mosolyogtam előre, hogy megint valami vadságot csinálok, amit egyszer ha kihevertem, érdekesnek fogok találni és felejthetetlennek. Kezében szatyor. Benne bor. Tehát a kávézóba nem megyünk be. Hát akkor az ugrott, hogy a lakására nem akarok felmenni. De akkor már elindultam. Kanyargós kőlépcsőház. Nyitja a zárt. Borral kínál. Zenét tesz be. Begyújt a kandallóba. Párnán ülünk előtte. Úgy nevet, mint egy lány. Kéri mutassam meg milyen cipőt vettem. Már alig emlékszem, hogy eredetileg milyen ruha volt rajtam, később felvettem az újat. Megmutattam a cipőt, nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy tökélletesen megfelel tangótáncoláshoz. Nevettem. Nem tudok tangózni. Hát megtanított. Egy óriási tükör volt a kandalló felett. Azt mondta, nagyon szép vagyok. Ehhez felsorolta a testrészeimet is. A tánc lényegében annyi volt, hogy a zene, a lábunk és mellemre a melle által gyakorolt nyomás vitt. Nem voltam nyitott. De szeretek mindent kipróbálni. Lassan feloldódtam, bár nagyon kinevettem magam, hogy milyen ügyetlen vagyok. Persze ő megnyugtatott, hogy egyáltalán nem, és egészen meggyőzően mondta, bár akkor is valószínű ezt mondja, ha nem igaz. Olyan sokáig tanított a táncra, hogy már azt hittem, nem is akar úgy hozzámérni. Talán ettől is jobban elengedtem és hagytam vigyem, beszélt franciául, én csak a hanglejtésből és egyéb nem nyelvi eszközökből értettem mit beszél. Nem emlékszem pontosan, hogyan is csókolt meg először, de addigra már annyira magával ragadott a helyzet, az abszurditás, hogy egy vadidegennel pár órányi ismeretség után, a kandallója előtt tangózunk és még csak nincs is olyan közös nyelv, amin tökélletesen megértenénk egymást. Elfelejtettem, pontosan hány éves volt. Talán harminc. Hát elterültünk a kanapén, és elkezdte lehámozni rólam a ruhát. Ami talán addigra áldás is volt, mert kezdtem rosszul érezni magam bennük. Úgy éreztem, nem vagyok szép bennük. Van ilyen, hogy egy régi ruhát megunsz és rosszul érzed magad benne. Szürkén, szakadtan, főleg Párizsban, azok között a gyönyörű, elegáns nők között. Talán még aztán el is hittem neki, hogy szép vagyok. Mert szinte olyan volt, mintha egy lány mondaná. Nekik meg jobban hiszel, ha látod rajtuk, hogy meggyőződésből mondják. Nem csak a megnyugtatásodra. Persze szerinte ruha nélkül. Talán itt képződik a különbség a lányhoz képest. Nem biztos, hogy ezt mondaná. Emlékszem a kanapéra, hogy fehér volt. A tükörre a kandalló felett. Az ágyra, hogy olyan puha volt, ahogy belesüppedtünk. De nem emlékszem, mikor belémhatolt. Emlékszem, mikor elélvezett. De nem emlékszem, hogy volt e orgazmusom. Talán nem is akartam, hogy legyen. Hiszen a szexet sem akartam, csak megtörtént. Jó volt, de talán megbántam. De máskülönben most nem lenne miről mesélni, ha nincs, és hát semmise véletlen. A dolgok még ennél is furcsábbak tudnak lenni. Beletett egy hatalmas kád vízbe. Majd eltűnt a konyhába. De gyakran rámnézett úgymond. A kád körül telis tele volt minden olajokkal, tusfürdőkkel, rendkívül drágák és különbözőek voltak. Ezerféle parfüm, arcszesz, mediterrán illatokkal. A törülköző hatalmas volt és puha. Olyan, amibe szeretsz elveszni. A konyhában pedig táncolt a víz, a só, a bazsalikom, a cukor, a fokhagyma, a bors, a paradicsom, a tészta és talán még más fűszerek is. Az ételre majd parmezánt szórtunk. De lehet, hogy ezzel kicsit előreszaladtam. A fürdőszobába tett látogatásai során, egyszer tájékoztatott a tészta állásáról, majd hallottam, hogy telefonon beszél valakivel, majd mondta, hogy beszélt egy tanítványával és átnéz. Igazából valahol a dolgok nálam ott értek rossz véget, hogy hirtelen túl közvetlen lett. Én mindig meghúztam egy falat köztem és a hasonszőrű kalandok személyei között. Szinte egy olyan hallgatólag, kölcsönös egyezmény, amiben valahogy megvannak szabva a határok. Persze legyek már rugalmasabb a határokat át lehet szabni. De nem értettem. Egyszerűen nem tudtam olyan magyarázatot találni a dologra, ami maradásra bírt volna. Tehát a fürdőkádban ázásom során lassan egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy én menni akarok. Egyszerűen az ösztönöm egyre inkább azt súgta, hogy menj. Menj innen. Az asztalhoz hárman ültünk. Meghívtak magukkal egy kubai táncestére, vagy tangóestre, nem tudom pontosan. Ma chéri-nek hívott. És azt akarta, az este után aludjak nála. Nyugodtan. Nyugodt voltam, de nem akartam, de mivel olyan túlontúl kedves volt már, amit csak nagyon bunkón lehet visszautasítani, én túlontúl udvariasan igyekeztem kibújni a dolog elől. Csak ugyanazokkal a módszerekkel győzhetem le őt, gondoltam, mint amivel ő dolgozik. Mézes máz. Közben egyre kevésbé találtam magyarázatot. A barátja többet beszélt angolul. Értelmes volt, ha jól emlékszem tanár. A magyarázat hiányossága miatt, azonban egyre gyanakvóbb lettem, a végén szinte már pánikszerű menekülési terveket eszeltem ki, miközben próbáltam ugyanolyan kedves maradni. Igazából rengeteg kérdés özönlött el addigra. Mér kell a tangóest? Mér akarja, hogy aludjak ott? Amihez mondjuk eleve, egyáltalán nem volt kedvem, mivel az ember nem alszik együtt akárkivel. Felajánlotta, hogy otthagyhatom addig a dolgaim (új cipő stb.). Miért? Miért nevet úgy, mint egy nő? Miért igazgatja úgy a haját, mint egy nő? Miért fürdetett meg? Miért van ezernyi piperecucca? Miért hívta át a barátját? Miért hívott ma chéri-nek? A barátját miért hívta mon cher-nek? Persze maguk a kérdések, miért merültek fel? De valahogy már addigra a helyzet olyanná vált, ahol ezeket a kérdéseket muszáj volt feltenni, különben elvesztem volna az ésszerűtlenségben. És hát persze olyan nincs. Mindenképp valahogy minden megmagyarázható. De ha valami alapból úgy összhatásában már nagyon elüt, attól ami a valóságtól elvárható, akkor nyilván felmerül a kérdés, hogy akkor miért ez a színjáték. Hiszen ha nem valós, akkor mégis színjáték. És egyre erősődött bennem a pánikérzés is, hogy ki akarok innen jutni, elég volt a kalandokból, a meggondolatlan tettekből, sodródásból, valahol megállj-t kell parancsolni különben elvisz az ár és elveszted a fejed. Bár én mindig a fejem elvesztése előtti utolsó pillanatig húzom, hogy tudjak mindent amit lehet és kell. Így hát nem egyszerűséggel arra a következtetésre jutottam, hogy elakarnak adni prostituáltnak vagy valami ehhez hasonló. Tehát megszületett az összeesküvés elmélet. A csírából pedig igen hamar, olyanszintűvé emelkedett a kétség, hogy egyre inkább ki akartam jutni a helyzetből. Persze éreztem, hogyha a gyanúm megalapozott, akkor amint észreveszik rajtam, hogy gyanakszom, az baj. Így hát színészi ambícióimat kiélhettem a való életben. Végül hosszú győzködések és bizonygatások sora után sikerült kimentenem magam az est további része alól, abban a tudatban, hogy valami sokkal szörnyűbbtől menekülök meg. És végül az utcára is kijutottam. A nevét megtudtam végül, de mást nem.
